földszint 1-es terem

"Ugyan Nero, többre lennél képes. Ha csak egy kicsit is igyekeznél, nem lennének ilyen csapnivalóak a jegyeid. Nem vagy te hülye gyerek, csak lusta." Ilyen és ehhez hasonló hegyi beszédeket kell hallgatnom körülbelül azóta, hogy betettem a lábam az iskola épületébe. Nos igen, magamtól is tudom hogy nem vagyok sült bolond, és hogy konkrétan bármit fontosabbnak vélek a mateknál. Így nem szükséges még párszor az arcomba dörgölni a kegyetlen igazságot, miszerint kereken egy egészes az átlagom, vagyis hogy bukásra állok. Nem okozott túl nagy lelki traumát a tény, de úgy látszik a tanerő szívügyének érzi, hogy átrugdosson valahogy a vizsgákon, mert pár társamat megkért, hogy ugyan legyenek szívesek energiát és időt feccölni belém, és segítsenek a tanulásban. Felesleges. Először az éjszakások közül keresett mellém valakit. Eleinte srácokat, de miután már másodjára adták fel a harcot a lustaságom ellen, lányokkal próbálkozott, hátha ez inspirál. Inspirált. Csak másra. A csinosabbakkal sikerült igencsak eltérni a tárgytól...ha érted mire célzok.
De most...most egy nappali tagozatos diákkal kell majd megvívnom. Kíváncsi leszek. Négyre beszéltük meg a találkozót, de még negyed ötkor is az ágyamban hevertem, békésen szuszogva. Aludtam. Jól esett, egészen addig, amíg a telefoncsörgés ki nem rántott. Nagy nehezen sikerült életképes állapotba rendeznem magam, ami nálam annyit jelent, hogy felveszek egy kevésbé viseltes pólót, egy szakadt farmert, meg egy széttaposott tornacipőt, és elindultam. Jó nem, előtte elszívtam egy cigit, ittam egy kávét, megnéztem a meccs állását és adtam valamit enni a macskának is. Na ekkor léptem ki a szobám ajtaján, hogy ráérősen, kerülőutakon, kényelmesen fütyörészve eljussak a földszinti egyes teremig. Mielőtt benyitottam volna, elszívtam még egy cigit, majd az órámra pillantottam. Félórás késés. Hm. Remélhetőleg megunta a várakozást és már hazament. De nem...nincs ekkora mázlim.
Sóhajtva léptem be a terembe. Az egyik asztalnál a sarokban ott ült a kis tanárom. Sejtettem, hogy nem úszom meg ilyen egyszerűen ezt a kalandot, de talán még jól is érezhetem magam. Szemre egész csinos...vajon hány éves lehet?
- Ne haragudj hogy késtem. Elaludtam. -Sétáltam oda hozzá, egy pajzán vigyort felvillantva. Útközben elkaptam egy szék támláját, és a padlón csikorogva húztam magam után. - Hogy s mint?- kérdeztem és lehuppantam vele szemben.
- Nero vagyok.- nyújtottam felé a kezem. Ha már jó fej vagyok, had legyek udvarias is. - Mi jót fogunk csinálni?- megjátszott érdeklődéssel a hangomban fordítottam magam felé a tankönyvet, amit remélhetőleg magával hozott, mert én se tollat, se füzetet, se semmilyen matekhoz nélkülözhetetlen eszközt nem cipeltem magammal. Elfelejtettem. Jó igazából teszek az egészre, és meg sem próbálom a jó diák benyomását kelteni szegény párában. És szőke. Szeretem a szőkéket. Velük remekül el lehet szórakozni.

Nem utálom én a matekot. Még csak nem is arról van szó, hogy nem érteném. Csak nem érdekel. Semmilyen szinten. Szörnyű hozzáállás tudom, de nem tudok mit tenni ellene. Jó nekem így, és még csak az a tény sem tud letörni, hogy a dogáim sorozatban elégtelenek, sőt gyakran még pontot sem érek el. Egyet sem. Igen tudom, ez már teljesítmény, de ha azt nézzük, hogy üresen (vagy nem ritkán kis rajzocskákkal) adom be a papírt, már nem is olyan nagy kunszt mi?
Most pedig itt vagyok. Azonban nem szerepel a terveim között, hogy tanulni is fogok, függvények fölött izzadni, logaritmusokkal bajlódni, képletek egyenlőségét keresni. Nem köszi, most szórakozni vágyom. Számokkal olyat nem lehet. Ám emberekkel, főleg csinos kis tanárokkal annál inkább.
Hirtelen szőke haj, törékeny alkat, barbie baba külső....csodálatos. Kíváncsi vagyok, vajon tényleg olyan szende, mint amilyennek első pillantásra látszik, vagy azért neki is van némi nőies fortély a tarsolyában. Fel vagyok készülve minden meglepő fordulatra. Bár ha valóban ártatlanka, akkor azt hiszem kihasználom a lehetőséget.
- Tudod, hosszú volt az éjszaka. -vontam vállat egykedvűen. - De tényleg nem gond? -kérdeztem kíváncsian fürkészve az arcát.- Mert akkor kárpótolhatlak valamivel. - vetettem egy pajzán pillantást a lányra. Vajon meddig hagyja magát heccelni?
Azt már most elhatároztam, hogy valamilyen úton-módon kihúzom nála a gyufát. Így ismeretlenül is sikerült felkeltenie az érdeklődésemet, szóval nem árthat ha mélyebben beleásom magam a témába.
- Örülök Melanie. Hívhatlan Anie-nek? - a választ meg sem várva lapoztam fel a könyvet. Semmi kép, csak gusztustalanul hosszú és görög szavak, még hosszabb magyarázattal. Fujj...Döbbenten pillantottam fel rá. Most elvileg azért vagyunk itt, hogy ő... értelmet verjen a fejembe, de... van ennek az egésznek egyáltalán bármi értelme is? Mármint a mateknak. - Oké...- mondtam lassan, és felegyenesedtem. - Mivel kezdjük? - sóhajtottam fel megadóan.
- Füzet? Kellett volna hoznom? -bámultam rá megjátszott meglepődéssel. Aztán felnevettem. - Ha gondolod visszamehetek érte. De nem garantálom, hogy vissza is jövök. De elkísérhetsz a szobámba.- kacsintottam rá vigyorogva.
- Különben miért vállaltad el? Mivel zsaroltak meg? - kezembe vettem a tolltartóját és szórakozottan forgattam az ujjaim között.- Vagy te is fan vagy? Kérlek mond hogy nem rajongsz értünk, mert eret harapok.- nyúltam el a padon, gúnyosan szemforgatva.- Mármint a sajátomat. Nyugi.- vigyorodtam el.
Valahogy taszítanak azok az emberek, akik mindezért rajonganak. Mi vonzó lehet egy olyasvalakiben, aki tabletták nélkül feltépné a torkodat laza reggeli gyanánt? Szerintem semmi. És mondhatod, hogy biztos a veszély, meg a tiltott gyümölcs miatt, de ez hülyeség. Vámpírok nélkül is érezheted magad életveszélyben, nincs szükség egy időzített bombára is, aki egy rossz mozdulat után kiolthatja az életed. De ez csak egy szerény vélemény.