kikötő

Fogalmam sincs, hány óra van, mert már régóta foglalatoskodom a biokémia összegzéssel. Nem tudom, mit kellett ennyit körmölnöm rajta, hiszen már nem most vettük ezt az anyagot, de valószínűleg a tökélyre törekedtem. Mindig a tökélyre törekedek és ennek érdekében történt, hogy precízen dolgozom már ki tudja mióta ezen a pár oldalon. Írásom kissé szedett-vetett, mondhatni elkapkodtam az egészet, de nem érdekel, mert a tanár majd el tudja olvasni. Mindig kiböngészi irományaimat, még ha ez túlszárnyalja első látásra az ember képességeit. Nem szeretek a szépségre törekedni, nem szeretem kicsicsázni a munkáimat, mert az már mellékes, hogyan néz ki. Fontos természetesen a külalak, ezt már gimnazista korom óta tudom, de nem elsődleges. Inkább csak sorban áll a többi létfontosságú tényező mellett, amiket mindig előrébb helyezek. Összefogom a papírlapokat egy stócba, belehelyezem őket egy mappába és elteszem a táskámba. Nem sok cuccom van, elvégre már csak egy évem van hátra. Minél közelebb kerülök a diplomázáshoz, annál kevesebb írásbeli feladatot kapok, viszont annál több szóbelit. Egy Bibliányi információt adnak fel egyetlen estére, amit másnap már bőszen követelnek is tőlünk. Érdekes, bár ha mások megcsinálták előttem, nekem miért ne menne? Nem tartom magam nagy embernek, a sznobság messze elkerül, viszont úgy gondolom, érek annyit, mint mások. Kevesebb semmiképp sem lehetek a szegénységünk ellenére sem, amit megjegyzem, bőszen titkolok diáktársaim előtt. Nem akad ember, akiben mernék bízni.
Felsóhajtván húzok magamra egy hófehér pólót, lecserélve ezzel fekete kardigánomat, amiben eddig görnyedtem az íróasztal mögött. Szőke tincseimet fülem mögé simítom, zavarják gleccserkék íriszeimet a tisztán látásban. Tenyeremmel végig szántok vékony borostámon, megállapítom, hogy lassan ideje lenne borotválkozni. Engem nem zavar, másoknak meg sosem szándékozok tetszelegni. Mégis minek? Hogy bevágódjak azoknál, akik az ég világon semmit sem tudnak rólam és egyáltalán nem is foglalkoznak velem? Őrültség. Nem értem azokat az embereket, akiket a népszerűség éltet. Egyszer úgyis lecsúsznak a csúcsról, bármennyire is szeretnek ott időzni. Pocsék lehet néha barátaik árnyékában élni. Én képtelen lennék arra, hogy pincsikutyaként koslassak az ismerőseim nyomában annak érdekében, hogy ott lehessek a legjobb bulikban a legnépszerűbb arcokkal. Mégis mit számít mindez amellett, hogy a jövőnkkel mi történik majd? Van, aki strébernek tart. Van, aki sznobnak, csak mert nem állok össze bárkivel. De egyesek úgy gondolják, szimplán furcsa természettel rendelkezem. Maguk döntik el, hogy a mellőznivaló vagy a barátkozásra képes személyek közé sorolnak-e, de a lényeg nem változik, miszerint hidegen hagy, mi a véleményük rólam. Tartsák magukban. Nem vagyok rájuk kíváncsi.
Karórámra pillantva lépek ki a szobám ajtaján és sétálok végig a krétafehér falak között, végig a folyosón, ahol szobanövények is sorakoznak néhány helyen. Csendesnek, némileg talán elhagyatottnak és magányosnak találom az épületet, de semmiképp sem unalmasnak. Aki járt már itt, biztosan nem fog olyasmit mesélni, hogy unalmas napokkal gazdagodott. A diákok mindegyike más és más személyiséggel, jellemmel rendelkezik, amiket szívesen mutatnak be másoknak. Engem ez olykor negatívan érint, de legyen mindez csak az én problémám.
Kihasználván a délutáni kimenőt, ami ugyebár kijár nekünk, hiszen nem zárhatnak egész napra az iskola falai közé, kocsiba szállok és a kikötő felé hajtok. Két éve is van már, hogy megszereztem a jogosítványomat, három hónappal később pedig kikönyörögtem apámtól az autót, noha csak pár napra szokta ideadni, neki is szüksége van rá. Amellett, hogy sikeresen lediplomázzak, célom még, hogy egy új autót vehessek, amivel oda és akkor mehetek majd, amikor akarok. Az útra fókuszálok, tekintetem a szélvédőn át figyeli az elém táruló látványt és mosolyba rándul szám sarka. Jól esik végre elszabadulni, de nyugtalanít a dolog, hogy nem sokára vissza kell térnem, mert vámpírjaink megkezdik majd éjszakai tanóráikat.
A járdaszegélyre parkolok fel, miközben egy kutyára szegezem tekintetemet. Halványszürke, látszatra durva tapintású szőrzet, orra megnyúlt, mint valami oposszumé. Korcs lehet látásra, bár nem vagyok benne biztos. Felvont szemöldökkel figyelem útját, majd azt, amint eltűnik az egyik sarkon. Kiszállok a kocsiból és zsebre vágom kezeimet. Ellenőrzöm, hogy normálisan bezártam-e a járművet, majd elindulok a hajók felé. Nem szokásom tilosban járni, mert már csak az hiányozna apám fejére, hogy valami bírsággal boldogítsák, de ezúttal ellenállhatatlan vágy fog el az iránt, hogy engedély nélkül lépjek az egyik vitorlás hajó fedélzetére.
Kiszemelek egy újabb, modernebb darabot, ami hatalmasnak tűnik innen messziről, ám amint közelebb érek rájövök, hogy kisebb, mint számítottam azt. Ujjbegyemet végighúzom szélén, a hófehér lakkozáson, majd körbepillantok, végül fellépek rá. Mély levegőt veszek, halványan elmosolyodom, majd zsebre vágott kézzel indulok el rajta, először az orrába, hogy szétnézzek. A gyomrom remeg a félelemtől, mert bármikor fenn teremhet a tulaj, mégis tovább ballagok és kiélvezem a fülledt nyári levegő cirógatását arcomon.

Egész éjjel fájt a fejem, suli után megpróbáltam egy kicsit pihenni de nem sikerült. Kattogott az agyam, még a tanulás sem segített elterelni a gondolataimat. Ráadásul még éhes is voltam és ez még jobban frusztrált. Szokásomhoz híven senkivel sem beszéltem a szálláson, sőt amint lehetett én már mentem is el mert nem bírtam ott maradni. Még akkor sem, ha tudom, hogy a bátyám is ott van velem. Nem vagyunk mi olyan jó viszonyban, hogy el legyek vele egész nap. Sőt én inkább kerültem őt. Mondjuk nem csoda, sosem voltam az a társaság kedvelő személy, mint mások. Beszálltam az autómba, de nem indultam el rögtön. Néztem ki a szélvédőn és a kezeimet a kormányra tettem. Fogalmam sem volt arról, hogy hova menjek, mit csináljak. Na jó az utóbbit azt tudtam, kajálni akartam. De hogy hol találjak magamnak tökéletes prédát, hogy halvány lila fogalmam sem volt róla.
Percekig ülhettem a kocsimban majd miután tényleg semmi sem jutott az eszembe, sóhajtottam egy nagyot és már mentem is. Sokat kocsikáztam, nem tudtam tényleg, hogy hol álljak meg vadászni. Nem akartam nyilvánosan kiszívni senkinek sem a vérét, abból csak a baj származott volna, az meg nem kell nekem. Fél órás autókázás után döntöttem úgy, hogy a kikötő mellett leparkolok és gyalog megyek tovább. A helyszínre ne kérdezzen rá senki, hogy miért pont a kikötő. Még magam sem tudom biztosra, csak a talánokat tudnám felsorolni. De azokba most nem megyek bele, mert kedvem egyenlő a nullával. Szintén nem indultam el azonnal, néztem az embereket, hogy melyik lenne a legjobb számomra. Olyan kevesen voltak és olyan ártatlanok, jó volt őket bámulni és érezni is. Éreztem egy két észveszejtő illatot és majd megőrültem tőlük, de türtőztettem magam és csak akkor szálltam ki a kocsiból, amikor már tényleg alig voltak, szinte nem is járkált már erre fele. Lezártam a járművet, felvettem a bőrdzsekimet és elkezdtem körbenézni. Egy eltévedt kisgyereket pillantottam meg, aki keservesen kereste az anyját. Felvettem hát kedves mosolyomat és odalépkedtem hozzá. Pontosan egy padon ücsörgött az arca két tenyerébe volt temetve és sírt. Majdnem megesett rajta a szívem, de be kellett látnom, hogy nem kell sajnálnom a kajámat. Sóhajtottam egyet majd megfogtam a jobb oldali aprócska kezét és elhúztam az arcától. Szerencsémre jó volt a színészi képességem így jól előtudtam adni a sajnálkozó felnőttet. Megnyugtattam, hogy el tudom vinni haza, ha úgy neki könnyebb. Sokáig vívódott, de végül belement és megfogta kezemet. Mind a ketten felálltunk és elindultunk a kocsim felé. Legbelül eléggé elkeserített az a tudat, hogy nem tanították meg ezt a kislányt arra, hogy ne álljon szóba idegennel. Most aztán ez miatt meg kell halnia. Persze séta közben eltereltem a figyelmét, hogy ne vegye észre azt, hogy nem jó irányba megyünk. Már éppen egy olyan helyre értünk volna, ahol senki sem láthat minket amikor megéreztem egy sokkal jobb illatú emberkét. Elkaptam a kislánytól a kezemet és felkaptam az ölembe. Elvittem egy rendőrhöz, hogy segítsenek neki megtalálni az anyukáját és már mentem is.
Az illatot követve pontosan a hajókhoz értem. Mivel nem láttam senkit járkálni ezért halkan újra elindultam. Nagyon szomjas voltam már és teljesen beleéltem magam, hogy a hajón lévő ismeretlen lesz a mai áldozatom. Tényleg olyan némán lépkedtem, hogy észrevétlenül fel tudtam mászni a hajóra. Halál nyugodtan elindultam a szerintem megfelelő irányba. Hamar megpillantottam a szőke hajú ismerős alakú férfit. Hunyorítottam gondolván, hogy úgy könnyebb lesz a felismerés, de nem így történt. A nyelvem hegyén volt ugyan a válasz a kérdésemre, de nem jött, egyszerűen nem akart eszembe jutni. Aztán amikor már annyit néztem és követtem, megköszörültem a torkomat, hogy felfigyeljen rám és ha ez megtörtént én összekulcsoltam kezeimet mellkasom előtt és jobb lábamra helyeztem minden súlyomat.
- Ugye tudod, hogy magánbirtok háborítást követsz el? -egyik szemöldököm a magasba szökött majd egy féloldalas mosolyt eresztettem el felé. Nem tudhattam, hogy hazudok én abban profi vagyok és egy idegen nem ismerheti fel a hazugságaimat, ha már a legközelebbi ismerősöm sem képes rá.



zene||ruha||megjegyzés: nem volt az, inkább az enyémet lehet abba a kategóriába sorolni. ne haragudj, hogy ilyen későn. ^^"

A vízre pillantok, mely egyenletesen veri a hullámokat a part felé, bár korántsem olyan hatalmasakat, hogy a hajókat mozgásra bírja. Kellemesen andalognak kifelé a folyadékdűnék, mintha csak a tenger közepén lennénk, ahonnan a part már túl messze van. A többi vitorlás, motorcsónak, kisebb luxushajó nem mozog mellettünk, én is csak azért veszem észre az alattam lévőnek mozgását, mert rajta állok. Kezeimet zsebeimbe süllyesztem tüdőmbe kényszerítem az oxigéndús levegőt és mosolyba görbül szám sarka. Rég adatott már meg ilyen ritka, csendes pillanat az életemben. A Cross Akadémia kész tébolynak minősül a szememben, mióta megtudtam, hogy vámpírok járnak közöttünk. Mit szólnának mindehhez azok a szülők, akiknek gyereke ott tanul? Mit mondana a nevelőtestület, ha reklamáció érné őket a diákok biztonságát illetően? Csak néznének, mulyán pislognának és tehetetlenül csóválnák a fejüket a folyamatos "nyugodjon meg, kérem"-ezés közben. Egyáltalán nem ilyen egyszerű az egész, egyáltalán nem természetes a dolog. Mármint, hogy vérszívókat engednek közénk. Talán a fiatalabbak jó mókának tartanák az egészet... azonban én már kezdem átlátni a helyzet súlyosságát és hogy mennyire éretlenek maguk a felnőttek is az intézmény falain belül. Jogosan jöhet a kérdés, hogy akkor mégis mi a jó büdös francért járok még mindig ide, ha ez zavar. Nos, két éve tudom, hogy mit zajlik itt. Ha már elkezdtem, befejezem. Utóbbi mondatom, ami arra sarkall, hogy ne húzzak el Chichester-ből és ne mondjam el senkinek ezt az egész baromságot. Vérkapszulák? Olyan, mintha mi emberek megnyalhatnánk egy frissen sült csirkét. Azaz, nem lakunk jól vele, ahogy ők sem a kapszulákkal. Étvágycsökkentés, de nem étvágyüldözés. Egyszer bántani fognak minket, még ha ez most hülyén hangzik is.
Összerezzenek, mikor valaki hátam mögül megszólal, feltehetőleg egy nő, legalábbis erre enged következtetni a dallamosan csilingelő hangszín. Összeráncolom homlokomat, utálom, mikor meglepnek és felkészületlenül érint valami, bár ez egy vámpírokkal teli iskolában nem kéne, hogy furcsa legyen. Maryssa nem egyszer ijesztett már meg így, sőt még volt, hogy merészen kezeit hátulról szemem elé is helyezte, mintha ez tényleg olyan mókás lenne. Nos, nem volt az. Csak felbosszantott. Mindig felbosszant a gyerekes viselkedésével, még ha olykor tud felnőtt nőként viselkedni is. Megfordulok, hogy lássam, kitől ered a finom hangzás és a gyenge kiejtés. Hát, persze. Ki más lehetne, ha nem egy vámpír? Esther Flemming. Mekkora szerencse, hogy jó a memóriám. Másképp talán azt hinném, hogy egy ártatlan halandóval készülök bájcsevejt folytatni. Bájcsevej? Áh, biztosan nem. Sosem szoktam udvariasságból jópofizni senkivel.
- Ugye tudod, hogy te is? - kérdezek vissza ugyanúgy felvont szemöldökkel, bár a mellkas előtt keresztezett karokat mellőzöm. Anyám utálta, mikor kérdésre kérdéssel válaszoltam, de ő már nincs velünk. Jó pár éve nem kellett türtőztetnem ettől magamat, ezért biztos, hogy a mostani alkalom nem lesz kivétel.
Öltözékére pillantok, ami inkább lazának, mintsem elegánsnak mondható, de kifejezetten csinos. Hát, persze. Esther Flemming mindig minden helyzetben csinos, habár nem sűrűn találkozok vele, általában csak elsuhanni látom éjszakánként a folyosókon. Már, ha arra a folyosóra vagyok beosztva épp, amerre az ő órái vannak. De végül is, teljesen mindegy, hogy a közelemben van-e vagy sem, mert fajtársai éppúgy irritálnak, mint ő maga. A vámpír, az vámpír, viszont a tiszta vérűek mentségére szóljon, hogy az ő részükről sokkal nagyobb fegyelmet és jó modort vettem észre, mint az átváltoztatottaknál. Lehet, hogy csak én mesélem be magamnak, de nem kizárható észrevétel.
- Csak nem nasizni jöttél ki? Gondolom, nem volt ínyedre a kapszula. Remélem, nem veszed sértésnek, ha azt mondom, hogy sajnálom, amiért ti nem olyanok vagytok, mint a vámpírfilmek vérszívói... tudod, akiket távol tart a fokhagyma és a kereszt, meg akik elégnek a napon. Hm, milyen kár. - duruzsolom csak magamnak elhalkulva az utolsó mondatot és tulajdonképp, fogalmam sincs, miért engedtem meg, hogy ezek a szavak és mondatok kiszaladjanak ajkaimon. Felelőtlenség volt a részemről. A nyers modor rám vall, de ez már átlépett egy határt. Félni minden esetre nem kezdek el.