botanikus kert

•• words: 743 •• look: click •• music: 100 monkeys - keep awake •• note: remélem megfelel ••

Én mondom, néha nem értem Lucy logikáját. Nem rég fogtunk el végre egy veszélyes vámpírt, akit azonban életben hagytunk, mert olyan információnak van birtokában, ami később még hasznunkra lehet. S mivel szép szóra nem válaszolt, szinte kötelező módon a kínzáshoz folyamodtunk. De Lucy úgy gondolta, hogy a botanikus kert hátsó részében levő elhagyatott kőház kell a kínzás színhelye legyen. Az eszébe sem jutott, hogy valaki esetleg meghallhatja, mi történik odabent. Ha híre menne a világban, hogy vámpírok pedig léteznek, minden a feje tetejére állna és olyan lenne, mintha életre kelt volna a Ture Blood. Ú anyám, azt nem szeretném. Fangbangerek és „Isten utálja az agyarakat” táblák lennének mindenütt. Nem kell az ide, köszönöm szépen.
Miközben vadásztársam különböző módszerekkel próbálta kiszedni a vámpírból az igazat, én unottan néztem a vérszopóra, de azért készen álltam rá, hogy amint lesz alkalma szabadulni, megállítsam. Kár, hogy csak úgy lehet véglegesen megölni a fajtáját, hogy megszabadítjuk a fejétől. Ha elég lenne egy karó a szívbe, az sokkal inkább megkönnyítené a dolgot. De nem, persze hogy semmi sem ilyen könnyű. Ez a hátránya a szakmának. A jó része meg az, hogy néha igenis élvezem a szúnyogocskák bántalmazását, no meg persze embereket menthetek. Gyakorlatilag olyan, mintha rendőr lennék, csak nem vagyok közutálat tárgya és némi ész is szorult belém. Sőt, nem akarok egoista lenni, de nagyon is okos vagyok. Csak néha szándékosan elrejtem, hogy senki ne kezeljen keményebben. Gondolok itt bármilyen élethelyzetre. Utálom, ha máshogy állnak hozzám, mint a többi emberhez. Ha tudják, hogy sok eszed van, akkor minden feladatot rád bíznak, pedig attól hogy valaki okos, még nem biztos, hogy egy superman. Olyan sok mindent senki nem bír ki. De nem akarok most nyafogni arról, hogy jaj, milyen rossz néha nekem. Nem vagyok az a hisztis dráma királynő, aki mindenen kiakad, folyton sajnáltatja magát és semmi sem jó neki.
Gondolataimból azonban kizökkentett egy kintről jövő sikoly. Hirtelen összenéztünk Lucy-vel, aki fejével az ajtó felé intett, jelezve, hogy nézzem meg, mi is történik odakint.
- Mi van, ha nem bírsz el vele egyedül? – kérdeztem, mire ő felvonta a szemöldökét. Ebből rájöttem, hogy ha eddig boldogult a segítségem nélkül, továbbra sem lesz semmi probléma. A fából készült nyilakat a tokba helyezve a vállamra vettem, majd kezembe vettem az íjat. Lassan nyitottam ki az ajtót, s miután kiléptem a kis kőépületből, ugyanolyan csendben is csuktam be. Ha tényleg egy vámpírral és nem egy szimpla gyilkossal van dolgom, akkor még nagyobb távolságról is meghallja, ha zajt csapok. Én pedig nem szeretném idő előtt felhívni magamra a figyelmet.
Lassú és a lehető leghalkabb lépésekkel indultam el. Nem sokkal később meg is láttam, hogy valóban egy vérszopóval állok szemben. Egy sötét hajú nő nyakára tapadt rá, s láttam, hogy szegény emberben már nem sok élet van, azonban ha időben közbelépek, talán meg tudom menteni. Ha pedig nem… akkor megölöm a vámpírt. Bár, így is, úgy is azt tenném. Amelyik egyszer ilyen kegyetlenül bánik valakivel, simán megteszi megint. A vámpíroknak ez az alja része, akik nem is érdemlik meg, hogy éljenek. Akik kapszulás vért isznak, azokkal nincs bajom, bár a neveltetésemnek köszönhetően alapvetően megvetem az éjszaka teremtményeit. Mondhatni a véremben van az irántuk érzett ellenszenv.
Nem gondolkoztam sokáig, hogy mikor lőjem meg a vérszívót, hanem elővettem az egyik kemény fából készült nyilat, majd felaljaztam az íjat és célra tartottam a fegyvert. Nem akartam egyből egy súlyosabb sérülést okozni a vámpírnak, egyelőre csak megzavarni akartam, hogy ha van még elég erő az áldozatban, el tudjon menekülni. Elengedtem a nyilat, ami egyenesen a vámpír bal lábába fúródott. Mint mondtam, komolyabb baja nem lesz tőle, mindössze csak megsebesül. De néha ez a kevés is elég, hogy egy élet megmeneküljön. Pedig milyen szívesen kezdtem volna azzal, hogy egy karót döfök a hátába, majd egyik késemet elővéve eltávolítom a fejét a nyakától. Viszont a vámpírvadász szakmában is van egy bizonyos etikett, amit illik betartani. Ha valaki nem teszi, akkor az onnantól fogva nem vámpírvadász, hanem szimpla gyilkos, más szóval pontosan ugyanolyan szintre süllyed, mint a ragadozó, amit megölt. Bennem pedig van annyi sportszerűség, hogy megkegyelmezzek egy vadállatnak, ha megígéri, hogy többet nem bántja az embereket. És honnan tudom majd, hogy betartja az illető a szavát? Szimplán csak ráállítok egy-két embert, hogy figyeljék és ha kibújik az ígéret alól, hát ez van.
Amint a nyíl a vámpír lábába fúródott, kíváncsian vártam, hogyan reagál majd. Reméltem, hogy megzavarja annyira a lövés, hogy az áldozatnak legyen lehetősége menekülni. De olyanra is láttam már példát, hogy előbb befejezte, amit elkezdett és csak utána figyelt rám.

•• words: 614 •• look: click •• music: onerepublic - everybody loves me •• note: bocsi a késésért ••

Bizonyos szempontból sikerrel jártam az ember megmentésében, mert amint meglőttem a vámpírt, elengedte prédáját. Azonban a nőben nem volt annyi erő, hogy elszaladjon, ezért menten össze is esett. De legalább nyugtat a tudat, hogy amint megtaláltam a vérszívót, gondolkodás nélkül meglőttem és a lehető legtöbbet megtettem annak érdekében, hogy szerencsétlen embert megmentsem. A férfi azonnal kiszedte a nyilat, majd elhajította és dühösen nézett rám. Esetleg kilőhetném a két szemét is, de ha véletlenül van olyan ügyes, hogy kezével elkapja a nyilat, akkor csak a fegyvert pazarolnám.
- Mások nyakára tapadni sem túl illedelmes dolog. – egy gúnyos mosoly ült ki az arcomra – Drága szúnyogocska, hadd világosítsalak fel arról, hogy kapszulás vért is ihatsz, nem feltétlenül kell ártatlanok életére törni. – fejeztem be a mondatot, majd leengedtem az íjat, de nem voltam olyan hülye, hogy le is rakjam. Nem ér annyit egy ilyenfajta vámpír, hogy leálljak vele veszekedni, de azért néha jól esik húzni kicsit az agyukat. Legszívesebben most azonnal megölném, hiszen amíg elváltozott, szörnyeteghez hasonló arccal áll elém, csak növekszik a gyűlöletem. Amikor először láttam vámpírt kieresztett szemfogakkal, kis híján halálra rémültem. De most már mondhatni hozzá szoktam a látványhoz és csak az undorral keveredett utálat az egyetlen érzelem, amit a vámpírok torz külseje kivált belőlem.
Ha „közelharcban” használható fegyver is lett volna nálam, már rég odasétáltam volna a vérszívóhoz, hogy kicsit húzzam az agyát, és ha megpróbál bántani, akkor rá is tudok támadni, Igaz, volt nálam egy tőr hosszúságú kés, de azt úgy kikapná a kezemből, hogy észre sem venném. Ezért inkább maradtam ott, ahol voltam, mert nem vagyok akkora idióta, hogy önként sétáljak a halálba. Hány olyan esetről hallottam már, ahol egy tapasztalatlan vadász azért halt meg, mert idegesíteni akarta a vámpírt, sajnos azonban nem volt elég távol ahhoz, hogy menekülnie vagy védekeznie legyen alkalma és a vérszívó azon nyomban végzett vele.
Íjamat jobb kezemben lóbálva odamentem egy közeli fához, majd nekitámaszkodtam. Oldalra billentett fejjel kezdtem el nézni a vérszívó szörnyeteget. Egyelőre nem szólaltam meg, mert tudtam, hogy nem hagyja ennyiben a dolgot és nem megy el, hiszen egy: éppen most zavartam meg zabálás közben. És kettő: ha hátat fordítana, nagy valószínűséggel ismét meg ajándékoznám egy-két nyíllal. Ez pedig meggyengítené éppen annyira, hogy odarohanjak és levágjam a fejét. Ó, hiú ábrándok. Ha egy csöppnyi esze is van, nem teszi azt, amire az imént gondoltam és általában elég ravasz egyedekkel kerülök össze. Igaz, volt már példa olyan vámpírra is, aki nem csak újonc volt, de még buta is. Ugyanis azt is „evés” közben lőttem meg, s gyorsan felém kapta a fejét, azonban idő közben az áldozatot is elejtette, így lehajolt, hogy ismét fölvegye és befejezze. Ez alatt a hátába is kapott egy-két nyilat, majd amennyire emberi gyorsaságom engedte oda mentem és megszabadítottam a fejétől. Ó, azok a régi szép emlékek. Viszont ez az egyed nem tűnik tapasztalatlannak és sík butának, így óvatosnak kell lennem. Apa mindig figyelmeztetett, hogy sose veszítsem el a hidegvéremet, mindig gondolkodjak józanul, ne hagyjam, hogy egy vámpír elvegye az eszem és arra kényszerítsen, hogy odamenjek hozzá és pattogjak neki. Ugyanis az ilyet mindenki legszívesebben lekaparja magáról. Én sem nézem bamba fejjel azt, aki idegesít, hanem visszaszólok, de ha már nagyon az agyamra megy, megütni is hajlandó vagyok.
- Egyébként nem ártana néha mosnod az agyaraidat. Olyan sárgák, mintha egy kínai bőrét húztad volna fel rájuk. – jegyeztem meg vigyorogva. Igen, tudom, nem szabad felhúzni a vadat, de nekem is kijár egy kis szórakozás. A szimpla hidegvérrel ölés kicsit unalmas, így szeretem megfűszerezni egy kicsit némi szarkazmussal. Valamiért olyannak születtem, hogy szíves örömest piszkáljak másokat. Lehettem volna a gimis mindenkit lenéző „menő csaj”, de nem volt hozzá gusztusom. Az olyan lányok csupán beképzelt, buta libák, belőlem pedig szerencsére hiányzik az utolsó két jelző.