part

Tárgy: Re: part Vas. Júl. 29, 2012 2:37 am

Samuel und Alice

•• words: 857 •• look: click •• music: my chemical romance - sing •• note: nem lett a legjobb, de remélem tudsz mihez kezdeni vele ••

Már egy ideje nem vagyok hisztis tinédzser, de a szüleim még mindig képesek kihozni belőlem a drámakirálynőt. Ritkán látogatom meg őket otthon, de amikor igen, akkor viszont mindig vitázniuk kell. Igazából nem is tudom, min meg folyton a nagy harc. Esküdni mernék rá, hogy amikor még otthon éltem, nem ment az öldösés éjjel-nappal. Igaz, látszott rajtuk, hogy már kicsit unalmas nekik a kapcsolatuk, de jó pillanataik akkor is voltak és mindössze egyszer-kétszer ha láttam őket vitázni. Most meg? Ahányszor csak náluk vagyok, mást sem hallok, csak hogy egymással kiabálnak. Én ezt egyszerűen nem bírom tovább. Hülye létemre képes voltam azt hinni, hogy ha hétvégére szervezek valami családi programot, az megint összerázza a famíliát, de nem. Utálom, hogy ilyen téren szinte sosem jön össze semmi. Mivel érdemeltem én ezt ki? Tettem bármi rosszat olyan ellen, aki teljesen ártatlan? Azt kötve hiszem. Az igazság az, hogy a sors utál engem. Talán azért, mert valamelyik ősöm még anno elkövetett egy hibát, ezért pedig a kedves sors az egész famíliát bünteti.
Mivel vasárnap volt, semmi elfoglaltságot nem találtam magamnak, még őrjöngő vámpírokról sem érkezett hír, így valamit ki kellett találnom. Lassan végigfuttattam tekintetemet egykori hálószobámon, ami már rég nem úgy nézett ki, ahogy hozzászoktam. A kellemes barackvirág színű, poszterekkel telerakott falat most valami nagyon ocsmány, szinte vakító zöld tapéta fedte le. S mivel a bútorzaton kívül szinte minden mozdíthatót magammal vittem a költözés során, a szobám amolyan raktárként szolgált, alig lehetett mozdulni a bent levő dobozoktól. Csak azt nem értettem, ha már úgy is tárolásra használják ezt a helyiséget, akkor minek kell átfesteni a falat? Állítólag vendégszobát szeretnének itt kialakítani, de nem tudom elképzelni azt az embert, aki szívesen lakna egy ilyen gusztustalan, és vakító színű szobában. Lehet, hogy anyuék profi vámpírvadászok, de amilyen jók a szakmában, az ízlésük olyan borzalmas is. Néha már szégyellem, hogy ilyen családba születtem.
De nem bírtam tovább a négy fal és a lentről érkező ordibálás miatt, úgyhogy felpattantam és magassarkúmat egy kényelmes szandálra cserélve hagytam el a házat. Nem is gondolkoztam azon, hova is mehetnék. Pontosan tudtam, hogy ha egy kis pihenésre vágyok, merre vegyem az irányt. Lassú, ráérős léptekkel közeledtem a tengerpart felé és már távolról éreztem a sós víz illatát. Mindig jó érzéssel töltött el, miközben ilyen levegőt szívtam be, mert megnyugtatott és amikor senki nem volt a közelben, mindig olyan érzésem lett, mintha egy teljesen más világba kerültem volna. Egy olyan békés, nyugodt világba, ahol életem végéig nyugton maradhatok. Sajnos azonban az élet habos torta, csak kár, hogy romlott. Ami jó lehetőségnek tűnik, arról is kiderül, hogy számos hátránya van.
Megérkeztem a partra, s olyan közel sétáltam a vízhez, hogy azért még ne érjen el, de mégis közel legyen. Ott megálltam, majd leültem a langyos homokba és a távolba meredtem. Gyönyörködve néztem, ahogy megy le a nap és azt kívántam: bár sose érne véget ez a pillanat. De lassan a halványuló ég is teljesen sötét lett és leszállt az este. Vége volt. Vége volt a pillanatnak, ami mindig a nap legszebb pontja. Az alkonyat egy gyönyörű természeti csoda és itt most nem a bestseller könyvről és nem is a nyálas filmről beszélek. Gyorsan megráztam a fejem, mert nem akartam most ilyen idegesítő dolgokon agyalni. Inkább arra gondoltam, hogy végre egyedül lehetek kicsit és lazulhatok egyet. Magamban. Vagy mégsem?
Lépteket hallottam meg magam mögött és a másodpercek múlásával egyre csak közelebb jött az illető. Lustán megfordultam, hogy lássam ki az, aki meg meri zavarni a nyugalmamat. Amikor megláttam az illetőt, elkerekedtek szemeim és szívem hevesebben kezdett dobogni. Miért pont neki kellett ide jönnie? Tudtam, hogy ez a pillanat valahogy túl tökéletes. Amióta csak először megláttam Samet, megállás nélkül vonzódom hozzá. Vagy inkább… szerelmes vagyok belé. Ilyenkor mindig úgy érzem magam, mint valami buta tinédzser, aki csak távolról szemléli álmai pasiját. Bár Sammel kicsit más a helyzet, ugyanis mindig úgy viselkedek, mintha utálnám őt és látszik rajta, hogy igenis beveszi. De miért bánok így vele? Egyszerűen azért, mert úgy érzem, hogy ő sem szimpatizál velem túlságosan. Pedig ha kedves lenne… már rég elé álltam volna, hogy mindent bevalljak.
Viszont ezúttal valami furcsát is észrevettem rajta. Szája szélén egy piros csepp volt, amit nyelvével lassan lenyalt és látszott rajta, hogy kellemes érzés tölti el az íz hatására. Még jobban elkerekedett a szemem és alig jutottam szóhoz. Tudtam, hogy valami nem stimmel vele. Igazából sejtettem is, hogy vámpír, de most hogy igazából rájöttem… teljesen ledöbbentem.
Viszonylag hamar meg is látott, ezért elfordítottam a fejem. Eszem ágában sem állt odamenni hozzá, habár az iránta táplált érzéseim azt diktálták. No meg az, hogy jól pofán csapjam, amiért egy ilyen szörnyeteg. Oké, nem ő tehet róla, de akkor is zavar. Mondhatni a véremben van a vámpírok iránt érzett gyűlöletem. Ez egy olyan dolog, ami ellen nem tehetek semmit. Sajnos azonban felém vette az irányt majd pár lépéssel mögöttem állt meg. Ültömben felé fordultam és szúrós szemmel néztem föl rá.
- Azonnal gondoltam, hogy nem vagy normális. Ha csak nem szeretnéd, hogy itt helyben szabadítsalak meg a fejedtől valami éles eszközzel, javaslom menj el. – böktem ki és még nem is köszöntem. Semmi hangulatom nem volt ahhoz, hogy a vámpírságáról fecsegjek vele, miközben becsületemet lenyelve bevallom neki, hogy mit is érzek.

Tárgy: Re: part Vas. Júl. 29, 2012 8:57 pm

AND SEE MY HEART ISN'T BLACK

Nyomasztó csend fogad, amikor belépek a keleti szárny társalgójába. Sehol, senki. Ami azért, eléggé megnyugtató, hiszen így vasárnap délután nem sok kedvem van egy arrogáns tisztavérűhöz és a lenéző tekintetéhez, talán még kapnék is tőle azért, mert az ereimben nem tiszta vámpírvér folyik, mint ahogy az övében. Hát kérem, ha rajtam múlna, az én ereimben még mindig halandóvér csörgedezne és nem egy szörnyetegé, aki mások megölésével tud csak életben maradni.
A hatalmas ablakokhoz sétálok és zsebre dugott kézzel nézem a gyönyörű, virágzó kertet, ami egy fokkal halványabbnak tűnik, a nyugati épülethez tartozó kertnél. Talán, mert ott van élet. Mármint kézzel fogható, dobogó szívek és lüktető erek. Itt pedig csak egy rakás hulla, talán ezt a virágok is megérezték és nem akarnak teljes pompájukban tündökölni.
- Samuel – bájos női hangot hallok a hátam mögül, amit egy sóhajjal díjazok. Semmi kedvem sincs most Maryhez és az ő tökéletes lényéhez.
- Mary…- ejtem ki lassan és csendesen a nevét, miközben a tekintetem nem veszem le a kertről és arról az apró kis méhecskéről, aki éppen beporoz egy virágot. Hallom, ahogy egy apró lépést tesz felém, majd a következő pillanatban, már ott áll mellettem. Édes parfümjének illata erősen megcsapja az orromat.
- Ki után leskelődsz?- a kérdésére csak megvonom a vállam és lopva rápillantok. Abban a pillanatban, hogy a kezei elindulnak a nyakam felé, hátralépek és halványan elmosolyodva pillantok rá.
- Sajnálom, Mary de most nincs kedvem ehhez a játékhoz – csóválom meg a fejem, miközben végignézek rajta. A tökéletesség, mint minden vámpírról, róla is csak úgy sugárzik. De, valahogy engem nem tud megfogni. Talán, mert tudom, hogy a gyönyörű külső egy velejéig rossz lelket takar? Lehet, de ez esetben magamtól is undorodnom kellene. Amire azonban nincs okom, nem öltem még embert az átváltozás óta. Tökéletesen eléldegélek a kapszulákon. Nem mondom, hogy nem fordult meg egyszer sem a fejemben, hogy milyen érzés lehet, amikor forró vérét szívod valakinek, ami élettel teli és az élete átmászik beléd. Szerencsére, mindig sikerült kontrollálnom magamat és nemet mondani, amikor Adam olyan nagylelkűen ajánlotta fel, hogy tartsak vele és „nézzük szét” a városban.
- Nem értelek, Samuel – törékeny hangja hoz vissza a valóságba és érdeklődve ránézek – Olyan tökéletes gyilkoló gép lennél, hiszen meg van benned, ami a többi tisztavérűben is és más harapott vámpírokban nincs. Miért nem hagyod, hogy eluralkodjon rajtad a gyilkos?
Sajnálkozóvá válik a pillantásom, ahogy előtte termek és a kezeimbe fogom az arcát. Ilyen közelről, még inkább hasonlít egy porcelánbabára, amit az emberek üvegvitrinben tartanak, nehogy összetörjön vagy megsérüljön.
- Nem is fogsz megérteni soha, mivel nem voltál ember és nem tudod, milyen sokat számít nekünk egyetlen perc, abból a gyorsan múló életünkből – sóhajtva elengedem és elindulok az ajtó felé. Friss levegőre van szükségem.
- Ne mondd, hogy „nekünk”. Te már nem vagy ember, közénk tartozol – hallom még, amint utánam kiáltja, de nem méltatom válaszra. Csak egy végtelen vita lenne az egészből, amit egyikőnk se tudna megnyerni, mivel mindig van mibe belekötni.

Chichester. Akkor jöttem ide először, amikor Adam átváltoztatott, azelőtt életemben meg sem közelítettem a várost. Most, pedig egy pillanat alatt vált az új otthonommá. Hátborzongató, hogy mennyire könnyen lehet alkalmazkodni az új dolgokhoz. Lassú léptekkel sétálok a parton, a kezemben azzal az üveg ásványvízzel, amit útközben vettem, az egyik éjjel-nappaliban. Már nem hasonlít, eredeti állagára, hiszen két tablettát is feloldottam benne. Vérvörös színben pompázik és minden egyes lépésnél jobban vonzza a tekintetem. Találok egy elkorhadt farönköt és leülök rá. Gyors mozdulattal nyitom ki az üveget és iszok belőle egy nagy kortyot. Az ismerős íz szétárad a testemben és elégedetten mosolyodok el, amint lenyelem a kortyokat.
Gyenge szellő támad és egy nagyon ismerős illatot sodor felém. Körbepillantok és a szemem megakad egy ismerős alakon. Alice Cutteridge. Neked is a legjobbkor kell idejönni, amikor az éhségem valami különös módon, elképesztően nagy. Azért is a két tabletta, hogy a vér íze még jobban intenzív legyen a lötyimben. Ellököm magam a rönktől és gyors léptekkel indulok meg felé, majd pár lépéssel mögötte megállok.
-Ó, szóval lelepleződtem – gúnyos vigyorral az arcomon pillantok le rá. Fogalmam sincs, hogy minek köszönhetem, ezt a nagy utálatot. Jó, most már kezdem érteni, hiszen ezek szerint ő a vadászok csoportját erősíti, míg én a prédákét.
- Egy valamit igazán elárulhatnál – nézek rá, miközben keresztbe fonom a karjaimat magam előtt – Sosem értettem, hogy miért kell utálni az olyan vámpírokat, akik semmit sem ártottak. Nem gondolkoztál el még sosem azon, hogy talán vannak olyanok, akik nem akarták maguknak ezt a sorsot? – barna íriszeimet az övéibe mélyesztem, és próbálok nem arra gondolni, hogy most azonnal egy icipicit hadd kóstoljak a véréből. Különben is…Akárhogy is nézem, kár lenne megölnöm, hiszen ha felbukkan, akkor valamilyen különös oknál fogva, úgy érzem, mintha még ember lennék. Tudom, hogy ez nagyon abszurd, de így van. Még akkor is, ha a szeméből a gyűlölet és valami más keveréke süt rám úgy, hogy szinte már éget.

Tárgy: Re: part Vas. Júl. 29, 2012 10:41 pm

Samuel und Alice

•• words: 805 •• look: click •• music: lady gaga - brown eyes & one republic - stop and stare •• note: kicsit nyálas lett, sok rizsával, de nézd el nekem ••

Természetesen a rideg fogadtatás ellenséges hangnemet váltott ki belőle is. Mást nem is vártam el, hiszen én is úgy viselkedek másokkal, ahogyan ők bánnak velem. Nem is tudom, legelőször miért álltam hozzá úgy, mint egy darab rongyhoz. Talán azért, mert azt hittem, ő sem kedvel túlságosan. Valamiért… nem tudom, miért. Bár néha elég rosszak a megérzéseim. Mindegy is. Illetve nem az, de nem szeretnék hosszú filozofálásokba belekezdeni, mert a végén még téves következtetésre jutnék. Ha pedig rosszul ismerek ki valakit, annak még az lesz a vége, hogy elveszítek egy vitát. Vesztesként kikerülni valamiből meg nem szeretek. Sosem viseltem jól a vereséget. A kérdésére gúnyosan felnevettem, majd a fejemet csóváltam.
- Nem azért utáltalak és utállak még mindig, ami vagy, hiszen erre csak most jöttem rá. – felálltam, leporoltam a nadrágomat, majd utána folytattam – Azonban te sem tagadhatod, hogy bár nem akartál ez lenni, egészen biztos sóvárogsz az után, hogy belekóstolj az emberi vérbe. Persze eddig ártatlan vagy és nem lenne értelme megölnöm téged, de ez az egész belém lett nevelve. Az őseim biztos, hogy okkal éreztek ellenszenvet a fajtád iránt és ezért tanítottak engem is arra, hogy ne szimpatizáljak a vámpírokkal, ez esetben veled. – fejeztem be. Nem értem, miért magyarázkodom neki. Az ellenség sosem ér annyit, hogy folyton kimagyarázzuk magunkat előtte. De ő más. Sajnos érzek iránta valamit. Bár ne így lenne, akkor nem esne nehezemre utálnom őt. Miért? Miért mindig én vagyok az, aki szerencsétlenül jön ki minden helyzetből, ha az érzelmekről van szó?
- Viszont most kérlek szépen, hagyj békén. Csak szeretnék egy kicsit egyedül lenni. – mondtam és hangnememben inkább érvényesült a szomorúság, mint az utálat. Utálok érzelgős lenni, de ő valahogy kihozza belőlem a kevésbé utálatos énemet. Még akkor is, ha folyton azt színlelem, hogy nem szimpatikus nekem. Megéri egyáltalán tovább „háborúzni”? Hiszen akármennyire is nehéz bevallanom, de igaza van. Nincs sok értelme azt utálni, aki nem tehet arról, hogy az lett, ami. Tanácsolhatnám neki, hogy ha nem szeretne továbbra is vámpír lenni, akkor vessen véget az életének. De ennyi köcsögség azért bennem sincsen. Annyira szerettem volna itt helyben bevallani neki, hogy valójában az utálatnak pont az ellentéte az, amit iránta érzek. Viszont a becsületem valahogy nem engedte. Túlságosan makacs vagyok én ahhoz, hogy elsőként engedjek, akármiről is van szó. Tudom, hogy okos enged, szamár szenved, de inkább leszek utóbbi, csak a becsületemen ne essen csorba. Hülyeségnek hangzik, de ez vagyok én. Makacsnak és fegyelmezettnek neveltek, néha-néha már úgy éreztem, hogy katonát akarnak csinálni belőlem. Ami részben igaz is, hiszen a vadászok valamilyen szinten katonák, mert háborúban állnak az éjszaka teremtményeivel.
Gondolataim akaratlanul is az első vadászatom felé terelődtek. 17 éves voltam akkor és bár apám szerint elég idős voltam ahhoz, hogy kibírjam a szétszaggatott testek látványát, de úgy látszik, kicsit túlbecsülte az idegzetemet. A szüleim hírt kaptak egy veszélyes vámpírról, akinek szokása volt az erdőbe cipelni áldozatait és ott végezni velük. Elmentem velük a sűrűbe felkutatni a holttesteket, s ezáltal a tettest is és sosem felejtem el a látványt, amit az egyik hulla tárt elém. Kiguvadt szemekkel meredt a semmibe, tátott szája pedig mintha segítségért kiáltott volna, nyakát meg annyira feltépte a ragadozó, hogy kész csoda, hogy a testéhez kapcsolódva maradt. Ráadásként olyan színe volt, mint valami vízi hullának, én mondom, a csaj a Körből sokkal kevésbé volt rémisztő. Teljesen elborzasztott, hogy valaki ilyen mértékű embertelenségre képes. Ja, hogy a tettesek nem is emberek voltak. Így már teljesen érthető. Vagyis mégsem. Megértem, hogy ragadozó fajról van szó, de csak van bennük is némi érzelem. Lehetetlen, hogy egy gondolkodásra képes, humanoid élőlényben semmi, de tényleg semmi érzés nincsen. Az olyat nem élőlénynek, hanem robotnak nevezik. Azzal pedig mindenki tisztában van, hogy azoknak bármit hozzávághatsz a fejükhöz, érzelmi reakcióra nem számíthatsz. A vámpírok pedig dühöt biztosan éreznek. Viszont ha erre képesek, a sajnálatra miért nem? Sosem fogom igazán megérteni ezt a fajt…
Miközben ezek a gondolatok jártak a fejemben, nem néztem Samre. Már az is túl sok érzelmet előhoz belőlem, ha megpillantom a mély és kellemes barna tekintetét. Bár többnyire utálatot találok benne, még is érzem, hogy van ott valami más is. Nem tudom pontosan megmondani, hogy micsoda. A szem a lélek tükre, de érzelmek kibogozásában sosem voltam egy nagy zseni. Úgy gondoltam, megpróbálom megint kiolvasni, mi is lehet a tekintetében. A szemeibe néztem, de ugyanúgy nem jöttem rá, milyen érzelmet sugároznak, ellenben sikerült megint túl sokáig bámulnom. Annyira sokáig, hogy az már felettébb gyanús és feltűnő.
Lekaptam róla a tekintetem és oldalra pillantottam. Ha valakinek közvetlenül a szemébe nézek, akkor mindenre képes vagyok, csak arra nem, hogy elrejtsem az érzelmeimet. Bár ki képes rá? Ha a közelében vagyok folyton kontrollban kell tartanom a szívverésem és elfojtanom a kis fekete pillangók érzését a hasamban. Lehetetlen, hogy pont belé vagyok szerelmes. Egyszerűen nem lehet, hogy azokat az embereket, akiket utálnom kéne, nem utálok és akiket utálok, azokat inkább szeretnem kéne. Miért kell nekem fordítva működnöm?

Tárgy: Re: part Vas. Júl. 29, 2012 11:42 pm

AND SEE MY HEART ISN'T BLACK

-Áú – fájdalmas arcot vágok, amikor közli, hogy már az előtt is utált, mielőtt megtudta, hogy vámpír vagyok. Őszintén szólva, tényleg érzékenyen érint, hogy képes utálni, anélkül, hogy ismerne. Legszívesebben megragadnám és követelném, hogy magyarázza meg, hogy gondolja ezt az utálat dolgot. Utána pedig szépen megparancsolnám neki, hogy felejtse el, amit eddig érzett. Mert megtehetném, hiszen csak egy ember. Egy nő, aki nem tehet ellenem semmit, hiszen még csak a vadász felszerelése sincs nála. Én pedig erősebb, gyorsabb vagyok nála és ami még jobban nyomós érv: férfi. De nem teszem meg. Hogy miért nem? Senki se kérdezze, mivel…nem tudnék rá normális választ adni.
- Tudod ez még jobban fáj, hogy nem is a vámpírt utálod bennem a legjobban – negédes mosolyra húzom a számat, közben letekerem a kupakot az üvegemről és iszok egy kortyot, talán így visszább tudom fogni az éhségem.
- Jajj, milyen udvariatlan vagyok, kérsz? – nevetve nyújtom felé a palackot. Fogalmam sincs, hogy miért hozza elő belőlem ezt az undok, bunkó stílust. Pedig én Istenre esküszöm, hogy nem akarok vele ilyen lenni. De az, hogy ilyen nyíltan közölte, hogy utál, valamiért ezt váltja ki belőlem. Felháborodott vagyok, igen az.
- Én is azért jöttem ide, hogy egyedül legyek – közlöm vele száraz hangon és a tengert pásztázom egy pillanat erejéig, majd a tekintetem újból rásiklik – De úgy tűnik, a sors nem ezt akarja, én pedig nem tudok neki ellent mondani. Szóval, maradok.
Döntöm el és vigyorogva megvonom a vállam. Ő viszont csendben marad és úgy tűnik, hogy valahol nagyon messze jár és tökéletesen el van a gondolataival. Legalább ezzel ad egy kis időt arra, hogy szemrevételezzem arca, minden egyes porcikáját. Szép, édes istenem nem csak, hogy szép, gyönyörű. Egyáltalán sem hasonlít azokra a lányokra, nőkre akik a Cross éjjeli tagozatára járnak és az egész nappali tagozat a nyálát csorgatja utánuk, hiszen a tekintetéből hiányzik az a bizonyos felsőbbrendűség-érzet. A tudat pedig, hogy azok közül a lányok közül bármelyik az enyém lehetne, de Ő, akit én akarok nem, valami égő és szúró érzést vált ki a mellkasomban. Csodálatos. Érzek, ezek szerint Adam elmélete, hogy lassan kihal belőlem minden emberség és érzés, megdőlni látszik.
Amikor egy pillanat erejéig összeforr a tekintetünk egy mosolyt küldök felé, de nem olyan lenéző, gúnyos és negédes mosolyt, mint amikkel eddig ajándékoztam meg. Ez valahonnan mélyről jön, szívből szóló és kedves. És akkor megláttam a szemében. Ott volt, valahol mélyen elrejtve, de láttam. Egyetlen aprócska kis villanás, amit nem tudnék megnevezni, hogy micsoda, de valami azt sugallta, hogy nincs minden remény elveszve.
- Szerintem akár elölről is kezdhetnénk az egész ismerkedést- szólaltam meg végül halkan, megtörve a több percig tartó csendet, ami eddig körülvett minket. Lassan elléptem mellette és leültem oda, ahol eddig ő ült. A flakonomat leraktam magam mellé, a hátam mögött megtámaszkodtam és szótlanul néztem a tengert.
- Régebben, szerettem volna megtanulni, szörfözni. Anyámmal gyakran jártunk le a Jurassic Coastra, hogy próbálkozhassak, de sosem sikerült. Emberi valómban teljes mértékben lúzer és béna voltam, csak a tanulás terén tudtam kitűnni és nekem ez nem volt elég – halkan kezdek el beszélni és nem is tudom, hogy miért mondom el neki ezeket a dolgokat. Egyszerűen csak szeretném, ha kicsit szebbé tudnám festeni az eddig kialakított képét magamról. Hogy lássa, annyira nem is vagyok rossz, mint ahogy azt eddig gondolta. Van bennem még emberség és adhat egy esélyt. Csak egyetlen egyet.
- Amikor vámpír lettem újból kimentem, pont akkor rendeztek egy amatőr versenyt és – itt kényszeredetten felnevetek – megnyertem. Sőt, mi több még oda is jött hozzám egy profi, hogy szívesen látna a csapatában, mert ígéretesnek lát. Aztán, Adam megölte – felsóhajtok és szórakozottan elhajítok egy kavicsot a vízbe.

Tárgy: Re: part Hétf. Júl. 30, 2012 2:52 am

Samuel und Alice

•• words: 794 •• look: click •• music: coldplay - fix you •• note: remélem tetszik ••

Egyre pofátlanabbul bánt velem. Mamám, ezek után még csodálkozik, hogy én is bunkó módjára állok hozzá? Nem tudja, mennyire bánt ez engem. Itt állunk, két egymást utáló ismerős, de mi értelme a haragnak, mire jó? Abszolút semmire. De nem kezdhetek el itt panaszkodni neki, hogy ez meg az, mert akármennyire is nehéz beismerni, csakis én tehetek róla, hogy most itt fúrjuk egymást. Ha nem történik az, hogy valamilyen számomra is ismeretlen indoknál fogva, rögtön úgy állok hozzá, mintha egy hatalmas darab cafat lenne, akkor talán már rég nagyon jóban lennénk. De nekem csak azért is olyannak kellett lennem, amilyen voltam. Néha komolyan utálom magamat ezért.
- Ha ennyire bunkó vagy, ne is csodálkozz, hogy eleve nem bírlak. – oldalra billentettem a fejem, majd gúnyosan elmosolyodtam. Amikor pedig megkínált a vérrel, elfintorodtam, majd eltoltam a felém nyújtott palackot. Kezdett már nagyon idegesíteni. Valahogy a szomorúság mellé, ami azért öntött el, mert ilyen velem, némi düh is keveredett. Most egy picit tényleg, úgy igaziból utálom. De csak azért, mert volt annyi pofája, hogy így szemtelenkedjen. Nem szívből jövő gyűlölet volt ugyan, hanem csak pillanatnyi harag.
- Vidd azt az arcomból. Nincs hozzá gusztusom, hogy egy italon osztozzak veled, pláne ha az vér. – mondtam és szúrós tekintettel néztem rá. Már nagyon nem akartam ezt csinálni, de ha egyszer ezt az énemet hozza elő belőlem. Ó, mennyit rizsázhatnék én még arról, hogy mindenki szeresse egymást, bla, bla, bla. Viszont nincs értelme. Talán elég lenne megölelnem Samet és legalább egy pillanatra minden helyre jönne. Aztán persze elkezdene ismét pofázni és sértéseket vágna hozzám. Mert valahogy nem gondolom, hogy titkon ő is hasonlóképp érez, mint én. Legalábbis eddig nem véltem ennek jeleit fölfedezni. Nem is tudom, mikor éreztem így legutóbb. Talán soha. Természetesen volt már egy-két pasim, de így utólag visszagondolva, csupán tinédzserkori fellángolások voltak. Viszont Sam teljesen más. Érzem, tudom, hogy ez nem csak egy fellángolás. Itt valami többnek kell lennie. Lehet, hogy nem életem szerelmével van dolgom, de egyértelmű, hogy valódi gyengéd érzelmeket táplálok iránta. Magam sem tudom igazán megfogalmazni, s körülírni az érzést. Ezt mindenkinek magának kell éreznie. Egyszer úgy is minden emberrel megtörténik, kérdés ugye csak az, hogy mikor. Ódákat tudnék zengeni arról a rengeteg érzelemről, ami most belülről öldös. Ilyenkor kezdem igazán megérteni, hogy egy-egy költő miért írt megannyi szerelmes verset. Ennyi mindent nem lehet csak pár szóban kifejezni. Igazából szavak áradata sem tudná elmagyarázni a szerelmet, mint olyat. Tisztában vagyok vele, hogy most valószínűleg életem legnyálasabb gondolatai mászkálnak bennem, de tudok ellenek bármit is tenni? Nem, ez nem egy olyan dolog. Ráadásul az sem könnyíti meg a dolgomat, hogy Sam ilyen tökéletes külsővel rendelkezik. Most simán elővehetnék egy Shakespeare verset és elszavalhatnám, az talán nagyjából elmagyarázná, hogy mennyire meg vagyok most zavarodva.
Meglepett azzal, ahogy rám mosolygott. Ez nem valamiféle gúnyos, s lenéző mosoly volt. Nem, ez egy igenis őszinte mosolynak tűnt. Nem értettem ezt a gesztust. Hát még azt nem, ami utána következett. Azt mondta szeretné újra kezdeni az ismerkedést, majd engem megkerülve leült oda, ahol én voltam az előbb, majd kényelembe helyezte magát és hirtelen mesélni kezdett. Egyáltalán nem számítottam erre a fordulatra. Még több utálatra és megvetésre számítottam, de valami, vagy valaki odafenn, valamiért úgy döntött, hogy Samnek most alaposan össze kell engem zavarnia. Engem és a megmagyarázhatatlan érzéseimet.
Érdeklődve figyeltem, amit mesél, s közben lassan én is letelepedtem mellé. Két térdemet átkarolva ültem mellette és hallgattam, amit mond. Igazán meglepett a meséjével, egyáltalán nem gondoltam volna, hogy valójában ilyen ember. Félreismertem és ezt bánom, nagyon is bánom. Bánom, hogy ekkora paraszt voltam. Legszívesebben itt helyben felpofoznám magam, amiért ilyen viselkedést engedtem meg magamnak vele szemben. Buta, buta Alice.
Amikor tartott egy kisebb szünetet, akkor sem szólaltam meg, hanem megvártam, amíg végigmondja, amit elkezdett. A mondandója végére összeráncoltam a homlokomat. Nem tudom ki és mi ez az Adam, de ha egyszer megtalálom, nem hiszem, hogy a legkedvesebben fogok hozzáállni. Miután elhallgatott, egy kicsit még csendben maradtam, hogy össze tudjam szedni a gondolataimat, majd úgy szólaltam meg.
- Nem lehetett túl könnyű életed, de legalább egy pillanatnyi örömöd volt, amikor nyertél. – mosolyogtam rá kedvesen, majd egy kisebb szünet után belekezdtem a beszédem komoly részébe – Figyelj, én… sajnálom, hogy ilyen voltam veled. Igazából magam sem tudom, miért kellett bunkó módjára hozzád állnom, de már azt kívánom, bár ne tettem volna. – egészen eddig magam elé meredtem, de most a szemébe néztem és úgy folytattam – És nem azért mondom ezeket, mert megsajnáltalak, hanem mert… titkon mindig is kedveltelek, de valamiért nem engedtem a barátságos énemnek, hogy előjöjjön. – itt vettem egy nagy levegőt – Szeretném, ha kibékülnénk és jóban lennénk. Nem látom további értelmét az utálatnak. – fejeztem be végül és felé nyújtottam a kisujjamat, majd egy széles mosoly ült ki az arcomra. Ovis módszer a kisujjrázásos békülés, de talán ez az apró gesztus is elég, hogy megbocsásson nekem.

Tárgy: Re: part Kedd Júl. 31, 2012 9:24 pm

AND SEE MY HEART ISN'T BLACK

Jó, igen fájnak a szavai, de be kell látnom, hogy csak magamnak köszönhetem. Attól függetlenül, hogy ő sem a lehető legkedvesebb énjét vette elő akárhányszor csak találkoztunk, én még lehettem volna egy árnyalattal barátságosabb, különb. De nem tettem, mivel vámpír vérmérsékletem igencsak heves, és egyre kevésbé tudom elviselni, ha valaki kritizál vagy ilyen támadó jelleggel beszél velem.
- Ha nem, hát nem – vonom meg a vállam és iszok egy újabb kortyot az üvegből. Nem fogom ráerőltetni, hogy igyon a vérből. Az olyan abszurd és elmebeteg dolog lenne tőlem és egyáltalán sem passzolna hozzám. Némely vámpír a Cross-ról, biztosan nagyon örömét lelné abban, hogy vért itasson egy emberrel, de jelenleg nekem ehhez nincs elég gusztusom. Különben is jelenleg épp azon fáradozom, hogy korántsem baráti kapcsolatunkat, egy picikét rendbe hozzam. Fogalmam sincs, hogy Alice, hogy van ezzel a dologgal. Egészen addig, amíg azzal a bizonyos pillantásával nem néz rám. Ha ez nem történik meg, talán máskorra hagyom a „hogyan alakítsunk ki barátságot egy vadásszal”, önmagam által kitalált tanfolyamot, de láttam a remény, egyetlen kicsike kis szikráját, azokban a gyönyörű barna íriszekben. Nekem ez pedig tökéletesen elégnek bizonyult ahhoz, hogy gyorsan levetkőzzem az utálatos, köcsög vámpír jelmezemet és teljes, emberi valómban álljak ott előtte.
Érzékelem, ahogy leül mellém, de nem nézek rá vagy állok meg a monológomban. Túlságosan is belemerültem a régi életem emlékeinek felidézésében, amit a tenger látványa váltott ki belőlem. Eszembe jut az anyám, aki annyira, de annyira örült, hogy végre találtam egy olyan barátot, aki így felkarol és gondoskodik rólam. Egyszóval Adam, már az első pillanattól kezdve belopta magát, anyám szívébe. Én pedig ezért, csak még jobban utáltam. Bár neki köszönhetem, hogy most itt vagyok és nem kellett valami kamu sztorit kitalálnom anyámnak, hogy hol fogok tovább tanulni. Még büszke is volt rám, pedig nem is tudja az igazságot. Hogy a fiából egy vérengző szörnyeteg lett.
Egy pillanat erejéig meg is feledkezek arról, hogy történetesen a parton vagyok, Alice, pedig itt ül mellettem pár centire és engem figyel, hallgat. Csak amikor megszólal, a hangja akkor ránt vissza a jelenbe. Rápillantok, hogy vajon mennyire hatott meg a mesém, noha nem szántam puhító szövegnek, csak egyszerűen előtört belőlem.
- Nem kell sajnálnod, téged arra neveltek, hogy gyűlöld és legyilkold a vámpírokat. Sosem lehetsz elég óvatos – kényszeredetten elmosolyodok és talán valami szomorúságot is kihallok a saját hangomból.
A felém nyújtott kisujj látványán, elnevetem magam. Annyira emberi, annyira gyerekes és mégis megnevettet. Természetesen én is felé nyújtom a kisujjamat és beleakasztom az övébe, mint ahogy azt az óvodások szokták csinálni, ha valami nagyon durva veszekedés után – mint például, hogy melyikkőjük játsszon a kék lapáttal – úgy döntenek, hogy kibékülnek.
- A békekötésre – rázom meg a kezét vigyorogva és a tekintetem akaratlanul a szájára siklik. Valami elképesztő késztetést érzek arra, hogy most itt rögtön megcsókoljam. Szerencsére az önuralmammal sosem volt gondom. Emberi alakomban sem voltam az a típusú fiú, aki olyan könnyen felkapja a vizet és nekitámad a másiknak. Jó, lehet, hogy azért, mert tisztában voltam vele, hogy bárki simán el tudna verni. De, ez a higgadtság mostanában nagyon az előnyömre válik. Mint például most, amikor éppen, hogy beadta a derekát Alice, és már nem utál annyira nagyon, én pedig rögtön le akarom támadni.
Nagy nehézségek árán sikerül elszakítanom a tekintetemet a szájáról és újfent a tenger felé nézek.
- Nos, miután ilyen szépen előadtam életem hányattatott történetét, te jössz – egy mosollyal az arcomon fordulok vissza, felé – Szeretnék hallani egy aprócska kis történetet az Alice a vámpírvadász című meséből.

Tárgy: Re: part Szer. Aug. 08, 2012 8:09 pm

Samuel und Alice

•• words: 785 •• look: click •• music: lenka - the show •• note: bocsánat a késésért ••

Meglepődtem, amikor azt mondta, hogy nem kell sajnálnom. Persze, nem vártam el tőle, hogy közölje velem, hogy nem is ártana sajnálnom, mert tényleg elég kellemetlen élete volt, de azért gondoltam titkon elvárja, vagy valami. Mármint ha én lennék az ő helyében, akármilyen nehéz is elismernem, de egy kicsit sajnáltatnám magam. Önző dolognak hangzik? Az is, de titkon minden ember az egy kicsit, még ha nem is mutatja ki.
Ahogy feléje nyújtottam kisujjamat, el is nevette magát, amin nem csodálkozom. Néha elég gyerekes gesztusaim vannak, de nem én tehetek róla, ilyen vagyok. Mert bár fegyelmezettnek és komolynak neveltek, ami meg is van bennem, azért néha előjön belőlem a kislány. A gyerek, aki folyton játszani akar. Szeretek ez a gyerek lenni. Mostanában egyre gyakrabban érzem úgy, hogy ha állandóan komoly és rendíthetetlen vagyok, akkor lélekben túl hamar megöregszem és teljesen elpazarolom életem legszebb éveit. Azt pedig nem akarom, hogy ez megtörténjen. Ép elméjű ember nem annak él, hogy holmi vámpírokat tegyen el láb alól. Persze, ez is fontos számomra, hiszen jó érzés fog el, ha megmenthetem egy ember életét, de azért egész életemet a vadászatnak szentelni kicsit durva lenne. A végén még olyan merev és hűvös lennék, mint a szüleim. Na, már csak azt kéne.
A helyzethez egyáltalán nem illő gondolataimból Sam rángatott ki azzal, hogy kisujjamat elfogadva, kezet rázott velem. Elmosolyodtam, majd mélyen a szemébe akartam nézni, azonban az ő tekintetét inkább a szám ragadta meg. Nem vagyok az a pirulós típus, azonban ebben a pillanatban igenis elvörösödtem. Ha más pasi bámul sokáig, az nincs rám túl nagy hatással, inkább csak az egómat növeli. De ő... vele más a helyzet. Ahányszor csak rám néz, erőt kell vegyek magamon, nehogy véletlenül fülig vörösödjek. Kivéve most. Ugyanis most valahogy úgy éreztem, hogy végre bárki lehetek. Előtte nyugodtan felszínre hozhatom valódi énemet, valódi érzéseimet. Mintha szabad lennék. És ritkán érzem ezt. Olyan furcsa ez így most, mintha elvarázsolt volna. Pedig mélyen, legbelül tudom, hogy mi váltja ki ezt az érzést. Csak néha még magamnak is nehéz beismernem. Legszívesebben itt rögtön bevallanám neki, mert valahogy bízok benne és tudom, hogy nem nevetne ki. Azonban kicsit talán mégis félek, meg amúgy is korán lenne még. Ez nem holmi nyálas amcsi film, ahol az első pár percben azonnal összejön a két főhős. Nem, a valóságban kell némi idő az érzelmeknek. Majd be fogom vallani, csak… át kell még gondoljam, mikor. Tényleg úgy érzem magam, mintha csak tizenhat éves lennék és életem első szerelméről lenne szó.
Kis idő múlva elvette tekintetét ajkaimról, majd a tenger felé nézett. Éppen mondani akartam valamit, de kisvártatva azonban ő szólalt meg, ismét felém fordulva. Meséljek magamról? Az életem távolról sem olyan érdekes, mint az övé. Csak néhány külső szemlélő számára unalmas családi titokról van szó, ez meg miért érdekelne bárkit is? De azért nekikezdtem a mondókámnak, mert van bennem annyi, hogy ha valaki szépen megkérdez valami (pláne ha egy bizonyos valakiről van szó), akkor szépen válaszolok neki.
- Az én történetem távolról sem lesz olyan érdekes, de rendben – néztem rá mosolyogva, majd levettem róla tekintetem és a messzeségbe meredtem – A szüleim amilyen hamar csak lehetett, elkezdtek fegyverhasználatra tanítani. A pince tele volt mindenféle fegyverekkel, amit eleinte betudtam annak, hogy apu vadászfegyvereket árul. Aztán mikor 16 körül jártam, kezdtem gyanítani, hogy többről van itt szó. Így hát előkotortam a családom történetéről szóló hatalmas könyvet, amit egyébként – itt egy pillanatra elvigyorodtam – alig bírtam el, olyan nehéz volt. Valami érdekes nyelven íródott, amiről később kiderült, hogy litván, és az egyik rajz felkeltette az érdeklődésem. Alatta a pabaisa su ilgais dantys felirat állt, ami litvánul annyit tesz, hogy szörnyeteg hosszú fogakkal. Innentől fogva nem volt nehéz rájönnöm, mi a nagy titok. – fejeztem be, majd ismét rá néztem. Tekintetemet mélyen az övébe fúrtam, ezúttal nem azért, mert bármit is ki akartam belőle olvasni. Egyszerűen csak kellemes volt a szemeibe nézni. Ilyen lehet az, amikor elvesz az ember valaki tekintetében. Most nem sugárzott belőle semmi negatív érzés, csupa melegség áradt belőle. Órákon át képes lennék bámulni, de még bolondnak tartana.
Tekintetem gyorsan elszakítottam az övétől, majd kicsit elpirulva a földet bámultam. Már nagyon el akartam mondani. El akartam mondani mindent, ami bennem volt. Csak nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Már nem féltem, de… kicsi bizonytalanságot éreztem. Nem bíztam saját magamban, ami elég furcsa.
- Tudod… mondani szeretnék valamit. – nyögtem ki nagy nehezen, majd fejemet feléje fordítva ismét ránéztem. Vettem egy nagy levegőt, de megszólalni nem tudtam. Fogalmam sem volt, mit kéne mondjak, annyira szorongtam, pedig még mindig úgy éreztem, hogy nem lennék nevetség tárgya, ha mindent bevallanék.
- Én… inkább hagyjuk. – ráztam meg gyorsan a fejem, miután a második próbálkozásom sem járt sikerrel. Magam elé néztem, majd azért könyörögtem gondolatban, hogy ő legyen az, akinek meg kell törnie az itt kialakult kínos csendet.

Tárgy: Re: part Szer. Aug. 29, 2012 9:39 am

20 napja nem érkezett válasz ezért LEZÁROM! Lehet játszani. Wink

Tárgy: Re: part Csüt. Aug. 30, 2012 1:15 am

Gintarré

the prettiest

Gintarré Parker, Gintarré Parker. Egyre jobban idegesített, hogy vissza lettem utasítva hiszen a bátyámtól megkaptam az üzenetét miszerint az ajtaja zárva. Az üzenet után pedig folyamatosan csak ez kattogott a fejemben, hogy a drága kis Ginny nemet mondott nekem annak ellenére, hogy nem is olyan régen még szinte a homlokára volt rva, hogy csak egy szavamba kerül, hogy az enyém legyen.
Pont jól jött, hogy az osztálya kirándulni indult a partra és egy egész napot kaptak ott kint így bedobtam magamat pár tanárnál és ismerősnél és már el is lett intézve, hogy én is velük tarthassak. A busz reggel parkolt le az iskola előtt. Ekkor én még éppen horkoltam így csak arra keltem fel, hogy az egyik tanár bekopogott hozzám hogy akkor megyek-e vagy meghaltam vagy mi lett velem végülis. Gyorsan felöltöztem és egy táskába bedobáltam pár dolgot ami kellhet a parton és már rohantam is lefelé a lépcsőn. Kétszer majdnem levágódtam a csúszós lépcsőfokokon ami miatt hangosan szitkozódva mentem tovább. Kilöktem a suli ajtaját és megborzolva a hajamat meglódultam a busz felé. Jópár tekintet rámtapadt miközben még futottam a busz felé. Főleg az osztálytársaim voltak. Gondolom fingjuk sem volt, hogy én mi a francért mehetek a másik osztállyal le a partra. Röhögve odaintettem nekik miközben felléptem a buszka.
-Belehúzhatna egy kicsit Mr.Hale.-szólt rám az osztályfőnökük.
-Csókolom...-köszöntem oda vigyorogva két csaj szeme egyből megcsillant leghátul és heves mozdulatokkal jelezték, hogy tegyem le magamat melléjük. Odakacsintottam nekik mire hangosan felvisítottak én meg szemeimet megforgatva levágódtam Ginny mellé aki legelöl ült. Ahogy leültem egyből a vállára hajtottam a fejemet és a füléből kihőzva a fülhallgatót vigyorogva megpusziltam az arcát.

Tárgy: Re: part Csüt. Aug. 30, 2012 1:55 am

Becks

Újabb kirándulás. Most viszont kívételesen lelekesen vártam, hogy kiléphessek az iskola kapuján és kicsit elszabadulhassak attól a helytől. A könyvtáras dolog után amikor megtudtam, hogy vámpírokkal járok egy iskolába folyamatosan félek. Vagy. Igazából nem is félek csak jóval óvatosabb lettem. Nem nagyon merek már este kilógni sehova hiába hívnak ki az osztálytársaim. Régen minden ilyenben benne voltam, de most. Most sokkal nehezebben megyek bele őrültségekbe. De szerintem ez csak átmeneti állapot. Nem fogok sokáig félni csak egy darabig amíg meg nem nyugszik a lelkem. Aztán utána minden a régi lesz.
Szeretem az itteni partot. Megnyugtató és csak jó emlékeim vannak onnan ezért szeretek odajárni. Végre elfoglaltam a helyemet elöl a buszon és elkezdtem zenét hallgatni. Belesüllyedtem a lelki békémbe egészen addig amíg valaki le nem vágódott mellém. Ezzel még nem is lett volna bajom de amikor kirángatta a fülesemet és meg is puszilt már lendült a kezem, hogy szájba vágjam azt az idiótát.Félúton viszont megállt a kezem mivel felismertem a mellettem terpeszkedő személyt. Becks Hale. Púpnak kell most a hátamra. Végre sikerült kiábrándulnom belőle most meg itt van. Tudtommal ez egy osztálykirándulás szóval nem értem, hogy mit keres itt. Lassan leengedtem a kezemet és nagyokat pislogva néztem rá.
-Becks...te mi a jó istent akarsz itt?-néztem rá nagy szemekkel bár abban a pillanatba leesett, hogy valószínüleg miattam van itt különben nem vágódott volna le pont mellém és nem jött volna el pont az én osztályommal. Minde nem hiszem hogy tud erről a kis magánakcióról hiszen akkor szerintem Ő is itt lenne és nem Becks ülne mellettem. Kikapcsoltam az mp3 lejátszómat és a fülesemmel együtt zsebembe süllyesztettem. Felé fordultem hogy jobban lássam.

Tárgy: Re: part Csüt. Aug. 30, 2012 10:02 am

Gintarré

the prettiest

Mit is mondjak hát jelenlétem az olyatálykiránduláson osztatlan sikert aratott. Ginny volt az egyetlen aki kicsit hevesen reagált a legtöbb lány viszont elég izgatottá vált. Viszont azon az egyen kívül aki mellettem ült egyik sem érdekelt különösebben mivel azon az egyen kívül egyik sem mondana nekem nemet.
Azok közül pedig egyik sem akarna szájbavágni azért mert leültem mellé Ginny-nek viszont majdnem sikerült csak félúton felismert nekem pedig még csak esélyem sem volt megállítani mert ez volt az az egyetlen olyan reakció amire egyáltalán nem számítottam és annak ellenére amit a szüleim tanítottak most nem számoltam minden eshetőséggel hiszen eddig Ginny-t teljesen ártalmatlannak ismertem meg. Amikor felém fordult a fejem lecsúszott a válláról és néhány centin múlt, hogy belefejeljek a dekoltázsába ezt viszont elkerültem viszont a tekintetem szinte a köldökéig levándorolt.
-Mit akarok itt? Mostanában olyan szinten antiszociális lettél, hogy nem tudtalak már hogy utolérni így drasztikusabb módszerekre kényszerültem és bepofátlankodtam az osztályotokba egy napra... szóval hogy a lényegre térjek látni akartalak...-mondtam egy természetes mosollyal. Elindult a busz a part felé és egyből egy 180°-os fordulattal kezdett aminek során majdnem lefejeltem Ginny-t.
-Ne haragudj..-mondtam de nem hajoltam tőle távolabb. Figyeltem a lélegzését és minden rezdülését. Pont mint amikor egy vámpírt próbálok levadászni. Elöbb megfigyelsz és nem ész nélkül támadsz. Most is ez lesz a taktika. Ha egy vámpírnál eredményes akkor Ginny-nél is van esélyem arra, hogy bejöjjön. Remélhetőleg. Lassan a combjára csúsztattam a kezemet. Itt az ideje, hogy a tudtára adjam, hogy tulajdonképpen elég lényeges célja volt annak , hogy én eljöttem erre a túrára.

Tárgy: Re: part Pént. Aug. 31, 2012 4:23 am

Becks

Rajtam kívül mindenki díjazta Becks jelenlétét. Az ifjú szívtipró sok lánynak a kedvence az osztályomban is sőt az egész iskolában. A könyvtáras dolog után viszont egyik Hale fiút sem akartam a közelembe engedni. Mindet büntetésből Becks-et pedig önvédelmi okokból. Féltettem a szüzességemet tőle. Egyébként is mérges voltam rá hogy pontosan akkor kell az eszébe jutnom amikor végre sikerül túltennem magamat rajta. Amikor szemezett egyet a dekoltázsommal hangosan felsóhajtottam. Ez a gyerek soha nem fog megváltozni. Látni akart? Engem? Most komolyan mindenki szórakozik velem? Egy fél éve sokmindent megadtam volna ezért a mondatért de most elég sok minden összezavart bennem. Minde elég fontossá vált nekem. Miért pont most akar tőlem valamit? Rettentően közel került az arcomhoz az arca. Elpirultam és még össze is zavarodtam. Libabőrös lettem az érintésétől.
-Becks nyugi. Köss csomót a hímtagodra jó?-néztem rá nagy szemekkel. Megfogtam a kezét és levettem a combomról. Nem volt kedvem ennél is több bonyodalomhoz de ha Becks így folytatja akkor baj lesz. Elöbb vagy utóbb biztosan. Finoman a vállánál fogva hátratoltam az ülésébe. Ideje taktikát váltanom mert ez csak bíztatni fogja. Odahajoltam hozzá elég közel. Egy újjal végigsimítottam az arcát.
-Tudod rólam már lemaradtál... csupán néhány hónappal. Egyébként meg tudok az akcióidról az éjszakaisokkal és nem igazán díjazom. Szóval. Rólam lekéstél szépfiú...-mondtam megveregetve a mellkasát és visszadőltem a helyemre.

Tárgy: Re: part Szomb. Szept. 01, 2012 10:22 am

Gintarré

the prettiest

Mi a f*sz? Én lemaradtam valamiről amiről egyébként rajtam kívül mindenki tud vagy mi történt az univerzummal? Figyelem a reakcióit. Még mindig belém van esve legalábbis a teste ezt mutatja az én irányomba a szavaival viszont asszívon ellök magától és tagad. Védekezik. Mindenképpen lemaradtam valamiről. Elpirul mégis leveszi a combjáról a kezemet.
Lekéstem? Nem lehet csak úgy lekésni valakiről. Ilyet én még nem kaptam senkitől. Kissé meghökkenve pislogtam rá. Egyszerre húzta az agyamat és lökött el magától. Nem tudom mikor lett ennyire ügyes ez a lány de hogy nagyon jó úton halad afelé hogy komolyan akarjam őt az biztos. Amikor közel hajolt hozzám meg akartam csókolni csak aztán megszólalt és elrontotta az egészet puffogva pislogtam rá. Nem szerettem ha kicsúszott a kezemből az irányítás és most pontosan ez kezdett megtörténni. Szóval Minde kitálalt neki a dolgainkról. Hát ez nem igazán volt szabályos húzás. Hirtelen hajoltam oda Ginnyhez de olyan közel hogy ajkaim súrolták az övéit.
-Azt is elmondta, hogy beléd van esve vagy ahhoz már nem volt elegendő bátorsága?-kérdeztem kicsit beszűkült szemekkel. Ha titokfeltárogatósat játszunk akkor legyen. Nem vettem le a tekintetemet Gintarré szemeiről. Nem tudom mi lesz a reakcióra erre az egészre. Nem féltem ezt az egészet ilyen nyilvánosan játszani mert elöl rajtunk kívül csak a tanárok ültek de ők meg egymással beszélgették és pont leszarták, hogy én mit csinálok Gintarré Parkerrel egy üléssel hátrébb.
-Tudod te mennyire vágyom az ajkaidra?-kérdeztem csendesen miközben még mindig a szemeit figyeltem.

Tárgy: Re: part Kedd Szept. 11, 2012 7:18 am

Becks

A mostani jelenetért akár öltem is volna néhány hónappal ezelőtt. Körülbelül akkor amikor majdnem belefulladtam a folyóba. Azt szerencsére Becks nem nézte végig Mindel ellentétben aki viszont szerintem nem is hitte el teljesen , hogy le fogok majd onnan ugrani. Akkor nem tudtam a kezemben tartani az irányítást. Esélyem sem volt a vízzel szemben. Most viszont nagyon is esélyes voltam és nem is kellett sok ahhoz, hogy a irányíthassam a dolgokat. Becks még soha nem tünt ilyen kétségbeejtően nyíltnak mint most. Mindent bedobott. Mindent annak érdekében, hogy kiérdemelje behódolásomat és megszerezzen magának. De azt hiszem én leszek az aki nem fog felkerülni a dicsőségfalára.
Amennyire nyeregbeéreztem magamat olyan gyorsan lökött is le onnan Becks. Pillanatok alatt csúszott ki a kezeim közül a gyeplő és Becks gyorsabban közel került hozzám mint ahogy azt ki tudtam volna védeni.
-Tudod. Szépfiú. A bátyád a fiúm.-mondtam neki megvonva a vállam és erőteljesen betámasztottam a vállát így már nem tudott közelebb jönni. Igyekeztem nem teljesen szétzuhanni. Visszanyomtam az ülésbe.
-Barátom van. Ne haragudj.

Tárgy: Re: part Pént. Szept. 14, 2012 10:23 am

Gintarré

the prettiest

Ginny nem rendíthetetlen. Egyik ember sem az. Még én sem. Ha valaki kellőn kitartó akkor én is el tudok bizonytalanodni. Nem hiszem , hogy éppen egy ilyen törékeny kislány lenne az aki legyőz ebben a játékban. Túl nagy a rutinom már ahhoz.
Tudom miket kell hallania ahhoz, hogy elveszítse a hitét a kapcsolatában a bátyámmal. Csak még azt nem tudom, hogy jó húzás lenne-e szétszedni őket. Gondolom nehéz lépés volt nekik és számomra is szinte teljesen hihetetlen mivel soha nem gondoltam volna, hogy a bátyám képes lesz majd megtenni ezt a dolgot.
Bevallani A Nőnek az érzéseit.
Miatta viszont most nem kaphatom meg amit akarok. Ginny-t. Nem tudom , hogy csak fellángolás-e vagy a kihívást éreztem meg benne de nem tudtam lekattanni a témáról. Minde dühös lesz bár nem gondolom, hogy meglepődik majd.
Nem ellenkeztem. Hagytam, hogy visszatoljon az ülésbe. Végülis mit tehettem volna még? Meg kellett volna ott helyben erőszakolni? Valószínüleg. Meghátráltam és megadtam magam. A 100%-os hajtás nem jött be nála. Akkor máshogyan próbálkozom majd. Egy visszautasítás még nem a vég emberek. Csupán a kezdet. Hogy is szokták mondani? Felkérés keringőre? Talán. Nem emlékszem.
Vártam egy 10 percet kb majd az egyik kezemet lassan közelebb vittem hozzá. Lassan hozzáértem csupasz combjához. Majd finoman rásiklott a kezem. Nem fogdostam , nem markolásztam csak otthagytam. Majd mintha úgy volna rendjén a vállára döntöttem a fejemet.