park

Tárgy: Re: park Vas. Júl. 29, 2012 1:51 am

Úgy döntöttem, hogy lemegyek egy kicsit levegőzni mert hát egy fiatal lánynak kell a levegő, hogy szép lehessen, csak attól félek, hogy megérzek egy nagyon jó emberi illatot és elvesztem a fejem és megtámadok valakit, ezért még indulás előtt meg iszok egy vérkapszulát és remélem nem lesz semmi baj. Gyorsan lemegyek a konyhába kiveszek a szekrényből egy vérkapszulát, szét töröm egy pohárban és leülök az asztalhoz és szép lassan megiszom. Miközben iszom még gondolkozok rajta, hogy mi volt az a csodálatos illat valamelyik nap, talán egy férfié volt, vagy egy nőé? Ezt nem lehet tudni csak azt, hogy ilyen csodálatos illatot nem lehet mindenhol érezni. Megittam a kapszulát és elindultam a parkba és amikor kiértem az ajtón egyből megcsapott a vérszag de most valamivel könnyebb volt megállni, hogy ne támadjak meg senkit. Oda megyek egy fához és az árnyékába lefekszek a fűbe és gondolkozok.

Tárgy: Re: park Vas. Júl. 29, 2012 3:54 am

Vasárnap, szeretlek! Mert te vagy a hét hetedik napja. Mert ilyenkor még lehet egy jót pihenni. Mert ilyenkor a diákok többsége másnaposan fekszik és én nyugodtan mászkálhatok arra, amerre csak szeretnék. Anélkül, hogy úgy érezném, meg kell húznom magam. Nem, mintha annyira bántanának, csak… csak mindenki olyan határozott, és ha valakit el kell nyomni a cél elérésének érdekében, akkor az száz százalék, hogy én leszek. Ezúttal senki útjából nem kell elmennem.

A nővérem is az éjjeli baglyok csapatába tartozik, most elszántan húzza a lóbőrt. Nem bajlódok azzal, hogy emberi formába öntsem magam, ilyenkor egy lélek nincs a folyosókon. Leszámítva a hozzám hasonló diákokat, de ők nem néznek rám – annyira – ferde szemmel. Sőt, van is egy osztálytársam, akivel nagyon jót beszélgettem a házira feladott matek tételekről. Még azt is mondta, hogy valamikor beülhetnénk a könyvtárba.

A hajamat mégis alaposan kifésülöm, egy gigantikus lepkés csattal tűzöm el a szemembe lógó tincseket, majd egy egyszerű, halványsárga pólót és sötétbarna nadrágot veszek fel. Felkapom a szemüvegem, amivel olvasni szoktam. A keret fakósárga, formája egyedi, mások számára úgy nézek ki benne, mint aki most szabadult a diliházból. A nővéremnek köszönhetően tudom, hiszen ő sokkal szociálisabb életet él, mint én, és persze mindenről be kell számolnia. A cicababákról, a legdögösebb srácokról, az összes olyan gyökérről, mint én, és persze hogyan is hagyhatnám ki a nap fénypontját: amikor az éjjelisekről löki a rizsát. Őszintén szólva, könyvet lehetne írni azokról a pletykákról, amiket magyaráz néha és engem így sem győz meg arról, hogy annyira barátságosak és kedvesek lennének. Néha úgy tudnak nézni, mintha ki akarnának nyírni a tekintetükkel vagy esetleg felfalni. A hideg kiráz, amikor vonulnak át a másik épületbe.
Most is borsódzik a hátam, ha csak rá gondolok. A folyosón hűvös az idő, ez persze mégsem annak tudható be. Megállok egy elágazásnál, megpróbálok gyorsan dönteni. Könyvtár vagy park? Lehet, hogy a könyvtárban ott van a matekos osztálytársam… mégsem szedem össze a bátorságom. A park nyugisabb berkeire esik végül a választásom.

Egy elegánsan faragott kőpadra huppanok le a szökőkút mellett. A kezemben szorongatott négyzetrácsos füzet agyongyűrött lapjaira pillantok kacifántos szemüvegem mögül, s nekiállok memorizálni a tételeket. Nem nagy feladat, minden annyira logikus. Fel sem tűnik, hogy nem vagyok egyedül. Kérdés, hogy ez jó vagy rossz dolog?

Tárgy: Re: park Vas. Júl. 29, 2012 4:39 am

Becsukom a szemem hátha eltudok aludni,de hiába mivel vámpír vagyok aludni nem tudok. Nem értem az emberek miért vágynak ilyen életre lehet, hogy az ő szemükben a halhatatlanság jó dolog, de nem igaz valamikor belelehet őrülni,hogy miért? Mert nagyon rossz érzés, hogy a szemed láttára öregednek meg a barátaid és meghalnak, te meg maradsz ugyanolyan. Még mindig emlékszem amikor átváltoztattak de csak azért azt mondta Kol mert halálos betegségben szenvedtem és hát meghaltam volna ha nem változtat át, de most már bánom,hogy nem haltam meg. De hát nekem két dologba jó ez,hogy vámpír vagyok. Az egyik az, hogy nagyon gyors és brutálisan erős vagyok, a másik pedig az, hogy megtudtam ölni azokat akik meggyilkolták a szüleimet. Nem bánom, hogy ide jöttem mert itt vannak más vámpírok is nem csak emberek csak hát ez az egyetlen baj, itt vannak emberek és az a szabály, hogy nem bánthatjuk az embereket vagy ha bántjuk őket kicsapnak vagy megöletnek a vámpír vadászokkal. De nekem a kicsapás rosszabb lenne mert már éltem eleget meg ez az egyetlen iskola ahol vannak magam fajták is. Kinyitottam a szemem egy nagyon jó emberi illatra, az illat irányába fordultam és megláttam a forrást, egy leányzó volt az aki nagyon elmerült egy matek könyvben. Régen amikor még ember voltam én is szerettem a matekot, ezért elmosolyodtam és nagyon gondolkoztam, hogy menjek oda hozzá vagy ne menjek, de egy kis csata után eldöntöttem, hogy oda megyek. Amikor odaértem végig néztem a testét a hideg kék szemeimmel de legjobban a nyakát néztem, hogy végtelen, de visszafogtam magam és illedelmesen ráköszönök.
-Jó napot! Matek? Kell segítség? -Ezt nem tudom, hogy miért mondtam hiszen sík hülye vagyok na mindegy

Tárgy: Re: park Hétf. Júl. 30, 2012 12:13 pm

Teljesen belemerülök a számok, ismeretlenek, geometriai formák és szaknyelvi mondatok tengerébe. Másoknak ez olyan, mint egy óriási, útvesztős dzsungel. Engem a szülővárosomra emlékeztet: minden utcát ismer az ember lánya, ahol képtelenség eltévedni. Ezért jelentkeztünk Sonjával ide. Az ő világa a művészet, az enyém pedig ez.

Halkan mormolom magam elé a szavakat, mintha varázslat lenne és attól megbűvölném a számjegyeket, hogy életre keljenek. A nagy koncentrálásban szemöldököm kicsit összébb húzom: ez a gondolkodó manó fej, ahogy Sonja hívja. Igen, ő a dominánsabb alkat, én a kisegér, akit kiemelkedő logikával áldott meg valami fejes odafent. Ezt legalább biztosan tudom magamról és el is fogadom, de nem szívesen emlegeti az ember lánya, ha alapjáraton kockának nézik… nekem már olyan mindegy, teljesen meg vagyok bélyegezve.

- Szent Négyzetgyök! – rezzenek össze az engem érő hanghatásra és az arcom elé emelem védekezően a rongyosra gyűrt füzetet. A reflexeim azért tudnak még valamit, ilyenkor bezzeg remekül működnek. Ha lelökök valamit az asztalról, azt már nem tudom így elkapni. Ha jobban belegondolok, akkor bőven nagy haladás ez, hogy szinte összecsinálom magam, ha valami hirtelen és váratlan dolog ér.

A támadóm akármi lehetne. Vérengző medve, vicsorgó terrorista, őrült bohóc, sorozatgyilkos, pedofil, egy eltévedt krokodil… de rémálmaimat félretéve: egy kíváncsi lány az. Nem ismerős az arca, talán valamelyik felsőbb évfolyamba járhat. Na jó, igazából a legtöbb arc új nekem, hiszen még csak most jöttünk, az osztálytársakét tudom megjegyezni, A többiek olyan sokan vannak. Az esti tagozatosokra pedig rá se merek nézni. Egyszer rángatott el a nővérem megnézni, ahogy átvonulnak az iskolába, de nekem csak néhány fiú arca maradt meg. Szó mi szó, hihetetlenül helyesek, én azonban sosem volt az a fanatikusan rajongó típus.

- Jaj ne haragudj, csak izé… őőő…. bo…bocsi – dadogom meglepődöttségemnek köszönhetően. A félig lecsúszott szemüvegem megigazítom, majd nagyokat pislogva rá újra megszólalok. – Kö-Köszönöm, boldogulok. – Azon felbuzdulva, hogy valaki önszántából odajött hozzám, újra megszólalok. – Melanie vagyok és ez az első évem.

» 1887, Hyde Park, London