ÁRNYÉKOS LUGAS

Tudom, tudom… éjszaka a tanórán kéne lennem, nappal meg aludni. De kifejezetten szerettem megtörni a rendet, bár éppen nekem kéne példát mutatnom, mivel én vagyok a tisztavérű leányzó, azonban mindenkivel közlöm, ez még mindig semmiség. Nem öltem meg egy nyomorult embert sem, mióta ide jöttem, kezd némiképpen vérhiány is kialakulni nálam. És ez sokkal rosszabb. Szép dolog ez a vértabletta dolog, meg aranyos is, de nem olyan, mint az igazi. Nem is igazán tudja pótolni.
Még levegő. Nem ölünk embereket. Mantraként pörgetem magamban a szöveget, miközben fehér egyenruhámban végigsétálok a parkon. Nincs itt senki. Az őrzők ilyen szempontból jól végzik a dolgukat, nem mintha ez engem annyira meghatna. Felőlem császkálhatna itt jó pár ember is, mert nem ölünk embereket. Ok nélkül legalábbis. Persze más kérdés, hogy a szükség mit von maga után. De erről nyíltan nem lehet beszélni az akadémián. Cross nem nézi jó szemmel, arról nem is beszélve, hogy van rajtam kívül pár jóval pedánsabb tisztavérű. Ők sem rajonganak az ilyesfajta ötletekért. Milyen kár!
A lugas felé tartottam, hogy minél kevesebb vizet zavarjak ma éjjel. Nem állt szándékomban újabb órákat tölteni a tanteremben, és a többi vámpírral, akiknek jó része csak azért beszélgetett velem, mert bíztak abban, hogy kérnék a vérükből. Vagy hogy ők kapnának az enyémből? Mindegy is, nem működőképes egyik megoldás sem. Nem is érdekeltek. A többi tisztavérű pedig szemmel láthatóan megvetett, amiért olyan vagyok, amilyen. Láttam a szemükben, hogy nem értékelik, hogy a bőrömet telefestettem, hogy nem viselik el a stílusomat és azt sem, hogy képes vagyok teljesen laza lenni a társadalmi helyzetemtől függetlenül. Nos, ez így működött. Nekem nem kellett egyikük szeretete sem, bár néha örültem volna, ha valakit komolyan érdekelt volna, mi van velem. Ezért volt jó társaság az a vadász, akivel a múltkor Chichesterben futottam össze. Legalább törődött velem, nagyon is szenvedélyesen.
A gondolatra elmosolyodtam. A lugast már jó ideje befutották a vörös rózsák, amelyek most szinte le akartak szakadni, olyan hatalmas és gyönyörű virágokat hozott a növény. Alig volt fény, de én jól láttam, és szórakozásképpen megérintettem az egyik nagy, vörös fejet. Egyből összefonnyadt, ahogy az erőmmel kivontam belőle a vizet. Majd ismét életet leheltem a csodás virágba.